élek

(azt hiszem)
mindent csak illúziónak tűnik és ebben az álomban a könnyek országában vagyok ahol a sötét űr az úr és a vágy annak betömésére. akármivel. bármivel. akár a teddimacim fülével, akár egy óriás dobostortával lényegtelen, hogy ki nem állhatom csak szűnjön a mellkasomban a vákuum.

a valóság kopogtat a homlokomon és felfeszíti a szemhéjam. azt akarja, hogy lássak. lássam a szét folyt testem és azt, hogy mit tettem, mindent megettem. édes istenem!

dolgok állása

vannak dolgok amik mindig szorítják a kezed és te sem ereszted az ő kezüket: a szenvedés, mindig lesz miért, soha nem fogy el az indok rá, az éhség, hiába zabálsz mint egy malacka akkor is kell és kell és még.

tiszta vagyok egy ideje, mint a hó. az az áldott frissen esett hó ami ellepi a szennyt és a hazugságokat.

a nyakam köré teker hurok pedig minduntalan kisebb, ki kell terítenem az agyam kártyáit egy sarlatánnak, hogy rám olvashassa azt amit én már tudok és bezárjon egy olyan helyre amit majd otthonnak kell hívnom, mert ott olyanok élnek mint én. beteg agyak. nem normálisak. rosszul működőek. és olyanok akiknek az anyaméhben marad egy részük. ó édes otthon.

szomorkásan

egy mazochista vagyok, ez az én bajom. mindig mikor már csak egy karnyújtásnyira van az amit szeretnék és kezdem elhinni, hogy igen, sikerülhet, képes vagyok rá, fogom magam és inkább elszaladok messzire, aztán újra belevágok. sorozatos baklövések. erről vagyok híres, nem hazudtolhatom meg önmagam.
félek is. mi van ha a mérlegen elérem a számom és a centijeim is teljesítik az elvárásokat, utána mi lesz? még kisebb számok és kisebbek és kisebbek, kisebbek, kisebbek... és megszűnök. tudom, hogy legbelül mindig is ezt akartam. eltűnni, megsemmisülni. szomorú, hogy ennyire elcseszett egy lény vagyok.

néha mikor sokan megdícsérnek, kezdem elhinni, hogy mégsem nézek ki olyan szarul, de aztán jön az anyám és szétrombolja az önbizalomból épített legováramat. szegény én...

imádnivaló

nyú

raktam új képet, mert már mindenki tudja, hogy: éting izünt veri sánel.

csak úgy

a tökéletesség a cél és még tovább!
annyira elérhetetlen, mindig csak az kell ami nem lehet az enyém.
látszólag tökéletes, de belül atomjaira hulló. igen. szeretném. akarom. kell!
sovány, törékeny, megszelídíthetetlen tündérpillangó.
napfényt enni és tejködöt inni, hinni, hogy van értelme amit mindennap teszek.

megint nincs semmi értelme annak amit írok, túl intenzív az agyműködésem.

é h e s v a g y o k.

VÉGRE!

étterem

még mindig kövér és szomorú vagyok, utálom az embereket.
azt hiszem nekem nem kéne szociális kapcsolatot létesítenem senkivel. mindig az a vége, hogy választanom kell emberek között. miért?!
miért nem lehet mindenki a barátom, miért kell legjobb? miért kell 'öribari'? baromság mind. semmi nem tart örökké, semmi!
és most itt ülök a gyorsétteremben és választhatok, hogy b. sajtburgert vagy m. halas szendvicset eszem. egyik sem kell, nem akarom a fájdalmat, dühöt, szomorúságot és megbánást utána. inkább meghalok egyedül barátok nélkül.

cím

levetném már a bábom, de még nem érdemlem meg, hogy kék szárnyú pillangó legyek.

inkább izomlázzal kínzom magam, mert az viccesebb.

szellemország

tegnap szellemországban jártam el is tévedtem valahol, vaksötétségben, egyedül, mert nem vagyok élő, sem holt. részeg vagyok az ételtől amit a torkomon leöntöttem az utóbbi időben, azt gondoltam, hogy betömi a fekete lyukat ami a mellkasomban tátong. nem. nem. nem. rosszabb. sokkal. szét folyok és beszivárgok a földrepedéseibe. ott legalább csak a gyökereket rághatom és sarat ehetek amitől undorodom. végül egy csont halmazként előmásznék, mert nem vagyok élő, sem holt.

- egyél csak kismalac, egyél.
s a kismalac evett, evett és csak evett. sőt még a saját farkincáját is megette, mert azt hitte, hogy kunkori sült krumpli.

nagyon rossz kislány vagyok

/talán hétfőn lesz képem írni/

53

kiló tömörgyönyör, ettem a tortából, igaz nem sokat, ó felesleges mentegetőzni már bőgtél miatta.
azt hiszem a mérleg most egy darabig nem kerül elő az ágy alól, túl szúrós a talpamnak és a lelkemnek, hogy ráállja még egyszer.

nem értem. annyiszor elmondtam már, hogy utálom ha etetnek és a szájam körül machinálnak az étellel és mégis egyre több embernek jó szokása. vagy legalább próbálkozni vele, hogy a mocskos ujjai közül lelegeltessen velem valamit. duplán feszült leszek tőle. fúj.

annyira kidobnám magam egy virtuális kukába és kiüríteném a szemetest szemrebbenés nélkül, hiába kérdezné a gép, hogy: 'biztos, hogy törli a következőt: szonja.szánalom?'. elvesznék az egyesek és nullák világában.

félek

holnap ünnepeljük húgom születésnapját és én sütöm a tortát, plusz valami kalóriabomba kaját kell csinálnom. rettegek. utalom a közös étkezéseket.

ma...

ettem: egy pici sajtos pogácsát (amit a szájamba tömtek...), 2 centiszer 4 centis perec darabot (ehhez se én ragaszkodtam..), kettő rágót és ismét egy kevéske rúzst falatoztam a számról.

ittam: 3 korty mérgezően cukros fekete kávét (na jó 2 kávéskanálnyi cukor volt a csészében, de akkor is kegyetlenül undorító volt az íze), egy tejes kávét, valami szívószálas 'gyümölcslevet' ami almából és eperből készült, de állítom, hogy csak cukor volt benne (102 kcal) és kevéske vizet.

rájöttem, hogy feleslegesen tanultam irodalmat, mert csak holnap írunk.

tanultuk végre történelemből a jakobinusokat és az ő játékszerüket. már általánosban is imádtam. viszont most elképzeltem milyen lehet álomra hajtani a fejünket egy ilyen szerkezeten. érzed ahogy átöleli a nyakadat a fa ami elsuttogja neked, hogy kinek a vére festi vörösre. megfagy az idő amíg várod, hogy meghúzzák a fémet szabadjára engedő kart. még van egy utolsó kínzóan hosszú pillanatod, hogy elhitesd magaddal, hogy csak úgy cselekedtél életedben ahogy kellett. kattanás, suhogás és egy szekundumnyi hideg, pont mint amikor egy hópihe esik a kezedre. a szíved ugyan ver még néhányat, de megszűntél a lét ezen síkján. csodálatos.

pontosan

visszagondolva miket írtam tegnap biztos retardált mumusnak tart aki olvasta (már ha van ilyen?). vicces dolog retardált mumusnak lenni, persze ez nem azaz ostoba fajta retardáltság, mert akkor problémám nem lenne, ugyanis hiszem, hogy a buta embereknél (és a gyerekeknél) nincs boldogabb ember, hanem ez inkább érzelmi visszamaradottság. édibédi, hogy úgy beszélek mintha jött volna egy nagy gonosz fiú és kitépte volna a szívemet a helyéről, ennek még a fele se igaz. nem is értem, hogy engedhetem meg magamnak ezt a pofátlanságot.

a mai nap

ettem: egy csomag tescos ropit, egy rágót és némi vörös rúzst a számról

ittam: egy kávét és kb. 1 liter vizet (ami igen kevés)

egyébiránt bűzös rántott szagok részegítik a tüdőm a szellőzőknek hála.

mint említettem irodalmat tanulok és nem szeretek életrajzot tanulni, mert ez olyan mintha kibeszélnék nekem az írót. pedig én szeretnék a barátja lenni és diskurálni vele az életről, a magányról, az elmúlásról. főleg adyval. ójaj, ő az én titkos szerelmem.

ennyi jutott, még a végén túl szorgos leszek és elhiszem, hogy mindennap írni fogok ide.

kellemes pillanatok

itt gubbasztok az irodalom könyvem felett és rájöttem, hogy megint szükségem van az érzésre. most is érzem. üres. üres has. üres fej. üres az jó.
nem gondolom, hogy anorexiás lennék. ó nem. az anorexiások érdekesek, mert ők fent laknak egy csodálatos, de ijesztő és borzalmas égig érő toronyban. van aki szeret ott lakni, van aki nem. egy közös bennük: egyre kisebb pillangó bábok mind. csak arra várna, hogy megszűnjön a vastag kérgük és csodálatos törékeny pillangóként kirepülhessenek a torony ablakán és eltűnhessenek a fátyolfelhőben. szerintem.
beteges dolog így gondolkodni egy mentális betegségről, mentségemre szóljon én maga vagyok a kórság. csodálkozom, hogy anyám nem vetett még oda a keselyű agytúrkászoknak, akik mindenféle varázsbogyóval ködösítenék az agyam. hmmm. jól hangzik. bár a hatalmas tompaságban azt gondolnám, hogy meghaltam és megölném magam, mert érezni akarom, hogy élek.

új név, új gondolkodásmód, új élet, új(abb) éhezés.
(és lassan egy új rágó, mert ennek már nincs íze)