pontpontvesszőcske

- 3 kiló, nem sok, de nekem számít. kevés, de motiváló. mondhatnék még millió meg egy ilyet, de felesleges.

frenetikus lett a félévim is, hármasok tömkelege, néhol köztük megbújik más szám szerényen. vicces szám ez a három, belém csimpaszkodik, pedig én mennék már tovább.

egyébként pont az nap amikor leírtam, hogy két hete nem sírtam este sikerült kiakasztani úgy, hogy egy masszív órán keresztül bőgtem. azalatt a két hét alatt el is felejtettem milyen érzés sírni, utána minden olyan könnyű és szerethető. felfrissít mint egy nyári zápor. persze azért a szívem helyén egy fekete lyuk marad amiből néha előmászik egy, két emlék vegyesen, de nem zavar másszon csak.

már el is felejtettem, hogy milyen érzés az amikor nem éhes vagy már ha nem csak üres, kissé nyomott és könnyed lépésekkel szeled a levegőt

helló

menetel a súlyom lefelé és már két hete nem sírtam. most, hogy ezt leírtam el sem tudom hinni.
egész jó, egész jó.
csak ne érezném úgy, hogy szerelmes vagyok, bár tudom, hogy ezt kialszom, mert nem valós érzelem csak az agyam válasza arra, hogy valakinek kellek.
buta, buta agy.
ha felkészültem rá, leírom a számot is amit a mérleg mutat, látnom kell leírva!

kívánságok és fogadalmak

élesen látok már minden vonalat, kört, négyzetet és azt amiből csak állhat a világ nekem. pontban 00:00-kor megszeghetetlen esküt tettem ennek a világnak, olyan esküt ami gyermeki izgalommal tölt el. letettem a tökéletes esküt a tökéletes évre. nincs több könny a múlt miatt, nincs több nyafogás a sorsom miatt és nincs több sodródás a tengeren. magamnak vágom az ösvényt, letérek a kitaposottról.

ez maradt nekem, az elérhetetlen. erre kell most már csak törekednem.

tökéletes test, tökéletes tanuló, tökéletes barát, tökéletes ember, makulátlan élet.

élek

(azt hiszem)
mindent csak illúziónak tűnik és ebben az álomban a könnyek országában vagyok ahol a sötét űr az úr és a vágy annak betömésére. akármivel. bármivel. akár a teddimacim fülével, akár egy óriás dobostortával lényegtelen, hogy ki nem állhatom csak szűnjön a mellkasomban a vákuum.

a valóság kopogtat a homlokomon és felfeszíti a szemhéjam. azt akarja, hogy lássak. lássam a szét folyt testem és azt, hogy mit tettem, mindent megettem. édes istenem!

dolgok állása

vannak dolgok amik mindig szorítják a kezed és te sem ereszted az ő kezüket: a szenvedés, mindig lesz miért, soha nem fogy el az indok rá, az éhség, hiába zabálsz mint egy malacka akkor is kell és kell és még.

tiszta vagyok egy ideje, mint a hó. az az áldott frissen esett hó ami ellepi a szennyt és a hazugságokat.

a nyakam köré teker hurok pedig minduntalan kisebb, ki kell terítenem az agyam kártyáit egy sarlatánnak, hogy rám olvashassa azt amit én már tudok és bezárjon egy olyan helyre amit majd otthonnak kell hívnom, mert ott olyanok élnek mint én. beteg agyak. nem normálisak. rosszul működőek. és olyanok akiknek az anyaméhben marad egy részük. ó édes otthon.

szomorkásan

egy mazochista vagyok, ez az én bajom. mindig mikor már csak egy karnyújtásnyira van az amit szeretnék és kezdem elhinni, hogy igen, sikerülhet, képes vagyok rá, fogom magam és inkább elszaladok messzire, aztán újra belevágok. sorozatos baklövések. erről vagyok híres, nem hazudtolhatom meg önmagam.
félek is. mi van ha a mérlegen elérem a számom és a centijeim is teljesítik az elvárásokat, utána mi lesz? még kisebb számok és kisebbek és kisebbek, kisebbek, kisebbek... és megszűnök. tudom, hogy legbelül mindig is ezt akartam. eltűnni, megsemmisülni. szomorú, hogy ennyire elcseszett egy lény vagyok.

néha mikor sokan megdícsérnek, kezdem elhinni, hogy mégsem nézek ki olyan szarul, de aztán jön az anyám és szétrombolja az önbizalomból épített legováramat. szegény én...