dolgok állása

vannak dolgok amik mindig szorítják a kezed és te sem ereszted az ő kezüket: a szenvedés, mindig lesz miért, soha nem fogy el az indok rá, az éhség, hiába zabálsz mint egy malacka akkor is kell és kell és még.

tiszta vagyok egy ideje, mint a hó. az az áldott frissen esett hó ami ellepi a szennyt és a hazugságokat.

a nyakam köré teker hurok pedig minduntalan kisebb, ki kell terítenem az agyam kártyáit egy sarlatánnak, hogy rám olvashassa azt amit én már tudok és bezárjon egy olyan helyre amit majd otthonnak kell hívnom, mert ott olyanok élnek mint én. beteg agyak. nem normálisak. rosszul működőek. és olyanok akiknek az anyaméhben marad egy részük. ó édes otthon.

szomorkásan

egy mazochista vagyok, ez az én bajom. mindig mikor már csak egy karnyújtásnyira van az amit szeretnék és kezdem elhinni, hogy igen, sikerülhet, képes vagyok rá, fogom magam és inkább elszaladok messzire, aztán újra belevágok. sorozatos baklövések. erről vagyok híres, nem hazudtolhatom meg önmagam.
félek is. mi van ha a mérlegen elérem a számom és a centijeim is teljesítik az elvárásokat, utána mi lesz? még kisebb számok és kisebbek és kisebbek, kisebbek, kisebbek... és megszűnök. tudom, hogy legbelül mindig is ezt akartam. eltűnni, megsemmisülni. szomorú, hogy ennyire elcseszett egy lény vagyok.

néha mikor sokan megdícsérnek, kezdem elhinni, hogy mégsem nézek ki olyan szarul, de aztán jön az anyám és szétrombolja az önbizalomból épített legováramat. szegény én...

imádnivaló

nyú

raktam új képet, mert már mindenki tudja, hogy: éting izünt veri sánel.

csak úgy

a tökéletesség a cél és még tovább!
annyira elérhetetlen, mindig csak az kell ami nem lehet az enyém.
látszólag tökéletes, de belül atomjaira hulló. igen. szeretném. akarom. kell!
sovány, törékeny, megszelídíthetetlen tündérpillangó.
napfényt enni és tejködöt inni, hinni, hogy van értelme amit mindennap teszek.

megint nincs semmi értelme annak amit írok, túl intenzív az agyműködésem.

é h e s v a g y o k.

VÉGRE!